Néha úgy érzem, mindig szürke az ég.

S mit elérhetőnek hittem, oly távol még.

Akit életem társának hittem, tőrt döfött belém.

Mikor a földre hulltam a bizalom harcmezején.

Bíztam mindenkiben, a barátságomat adtam,

Cserébe hamisságot, gonoszságot kaptam.

Nem tudtam, hogy mást mond a száj és mást a szív,

A sok kacaj és nevetés mögött ridegség rejtezik.

Mint a lemezjátszón a tű, ha elakad,

Megigazítom, de a dal ezután hamis marad.

Valahonnan egy porszem vagy pihe talán?

Nem figyeltünk eléggé az élet csupa talány.

A szó, mint a méreg, szívünkig hatol,

Megdermed a lélek s arcunkra fagy a mosoly.

De a zord tél után jön a szikrázó tavasz,

Újra hiszünk a nyárban, türelmetlenül várjuk azt.

S én újra meg újra imádkozom érted,

Hogy az igaz szeretetet egyszer majd megértsed!

2012.05.22. Sch. V.