Hiába minden, a versek, a szép szavak,

A könyörgés, a rímekbe foglalt gondolat.

Mintha megállt volna az idő, nem mozdul az órán a mutató,

Keserű a teában a méz, csak legyint rám az okoskodó.

Azt hiszi, ha kiabál, biztosan igaza lesz,

S a gyűlölet vasbilincse nem ereszt.

Hiába magyarázom a jót, csak falra hányt borsó,

Disznók elé szórt gyöngy, minden hiábavaló.

Csak egy porszem vagyok e földön, mit érek én?

Talán egyszer meghallgattok, talán van még remény.

Talán egyszer egy nagy utcabálon fogjuk egymás kezét,

Együtt énekelünk és hallgatjuk a mámorító zenét.

Tudom, túl optimista ez a költemény,

Kicsit esetlen, sutácska, de az enyém.

2012.12.10. Sch. V.