Látom, nem elég a szeretet, mit adni tudok,

Mindig bizonyítanom kell, hogy veletek vagyok.

Kár minden szóért, megalkuvó sem vagyok,

Nem értem, miért e gyanakvás, mi a szemedben lobog.

Most, hogy elszállt fejünk fölött az idő, dönteni kell,

Ne rám légy mérges, ha a kérdéseidre senki nem felel.

A földi javak elporladnak, mint kályhában a fa,

Csak a szürke pernye emlékeztet, hogy voltak valaha.

Minden hamis csillogás a kapzsiság béklyója,

Szabadulni nem tudsz, lelked oly régóta foglya.

Arany kalitkában az énekes madár, de többé nem dalol,

Hiába minden, elvesztette hangját útközben valahol.

Lehulló falevelek közt járok, beköszöntött az ősz,

Hogy szeretettel rám gondoltál, én hálásan köszönöm.

Nevess velem barátom, ha újra látlak,

Ne mardossa lelkedet keserűség, bánat.

Ha úgy múlik el minden, hogy megcsaltak az álmok,

Segítő kezetekbe kapaszkodom, igaz jóbarátok.

SchV. 2015.01.02.