Már nem emlékszem, miért, de vártam valakit.

Elindultam az úton, de nem tudtam, hova visz

Az ösvény, mely széléről elfogytak a virágok,

Csak a tövises bokrok maradtak s az álmok.

Álmodtam egy szebb világot és harcoltam is érte,

Hittem, hogy talán minden jóra fordul idővel.

Ahogy múlnak az évek, bölcsebb lesz az ember,

De képmutató a világ, nem változott semmi sem!

Miért rontjuk el a jót, a szépet,

Cipeljük vállunkon a sok keserűséget?

Barátom, lépj tovább, adj esélyt magadnak,

Mielőtt életed a bánat mocsarába ragad.

Ha fogytán az erőd s térdre kényszerít a káosz,

Összeszorított foggal küzdj a holnapért, harcolj,

Ne másért, hanem magadért, ordíts és karmolj!

Mutasd meg, még él a remény, énekelj, dalolj!

Amerre nézek, összetört szívek, megsápadt arcok

Számlálgatják az aprópénzre váltott boldogságot.

Ne kérdezd, miért könnyes a szemem,

Lelkem húrjain táncot jár az érzelem.

SchV. 2016.09.17.