Még nem tudom, hol és mikor ér véget az életünk,

Talán, mikor épp búcsúzunk és boldogan integetünk.

Talán, kint ülünk a kertben, lágy szellő simogat,

Egy sóhajtás és megszűnik minden a zöldellő fák alatt.

Néha rám tör a bénító félelem,

Hogy elfogytak a barátok: sokan nincsenek már velem.

Hogy már csak kolonc vagyok mások nyakán,

Elmondanám, de nem tudom, nem is hallgatnának reám.

De most még itt vagyok s hiányzik sok jó barát,

S kik itt vannak még, kinevetem velük a halált.

SchV. 2017.04.12.